Azt mondják, a sikerhez bukásokon át vezet az út

A sikerek mércéje rendkívül szubjektív. Hogy kinek mi jelent sikert, hol van a határ, amit ha elérnek, már elégedettek, illetve különböző területeken mi mindenre képesek ennek eléréséért széleskörű megfigyelésre ad lehetőséget. Jómagam sok esettel találkoztam. Az egyetemen általánosan már a kettes érdemjegyet is totális sikernek élik meg a legtöbben, és úgy gondolják, egyszerűen már nincs mit megtanulni. Ha zsenik, akkor zsenik, kész. De volt olyan is, aki ha négyest kapott, már húzta a szája szélét, és biztosan nem láttuk utána a napon, csak a könyvtárban, szobájában, illetve az előadásokon, mert legközelebb muszáj volt megszereznie az 5-öst (a sztereotípiák további erősítésének elkerülése végett nem említem meg az illető ismerősöm nemzetiségét). Katsuaki egyébként mindenben ilyen volt, ha valami nem sikerült neki tökéletesen, már vége volt a világnak. Valószínű gyerekkorából ered ez a nagy megfelelési kényszer, illetve maximalizmus. Persze nem tudhatom biztosan, a pszichológia előadás reggel 8-kor kezdődött, ami az én időbeosztásomban kifejezetten az „átfordulok a másik oldalamra” nevezetű programnak fenntartott hely volt. Ha kéthavonta egyszer sikerült benéznem, hogy tudjam, van-e még az az óra egyáltalán, nekem már az maga volt a kitörő siker.

Ha már egyetemista ismerőseimet szóba hoztam, maradok is náluk, hogy további példákat hozzak (hisz ott akad bőven). Volt, aki olyan szinten belemerült a munkába, hogy nehogy véletlen pénz nélkül maradjon, hogy kezdetben az óralátogatás, végül maga az egyetem rovására ment. De! Állandóan volt pénze, saját albérletben lakott, és mondhatni független volt. Ezt is nevezhetjük sikernek, amennyiben ez volt a célja és nem a diploma megszerzése. A mércék különbözőségéről csak annyit, hogy az egyik srácnak az számított sikernek, ha minden este másik lánnyal tudott… ismerkedni, még a másiknak az álma egyáltalán ismerkedni egy ellenkező nemű embertársával.

De mielőtt még elkanyarodnék eredeti szándékomtól, rátérek arra az ismerősömre, aki borzasztóan szeretett ajándékozni. Komolyan. Így karácsony tájékán mindenkit, akit ismert meglepett valami kis aprósággal, vagy épp nagyobb dolgokkal. Ezzel igazából nincs baj, mert nagyon kedves gesztus, és mindenkinek a napjait feldobta a nagy vizsgaidőszakban. Bár furcsán néztem rá, mikor annak is adott ajándékot, akivel egyszer beszélt az egyik buliban. Egyszer… Nála ez már komoly baráti kapcsolatnak számított. És nem is akármit vett, egy könyvet. Jó, nem volt olyan drága, de akkor is meglepő kicsit.

Ennek a nagy ajándékozási szándékának a hátulütője a pénz volt. Így ha akciósan, vagy nagyon olcsón tudott megvenni valami ajándékot, amit kinézett egyik kedves ismerősének, nála az volt a siker. De az olcsóságnak is van sötét oldala. Egyik karácsonyra egy bukósisakot kaptam tőle. Egyébként jól nézett ki, és alig mertem elfogadni, mert miért költött rám ilyen sokat? Persze jól ismertünk egymást, jártunk buliba, volt, hogy együtt készültünk a következő vizsgára (tehát mentünk buliba), és a többi. Én is mindig megajándékozom valami jó dologgal, de egy bukósisak? Nem mintha nem örültem volna, sőt, nagyon is! Amit addig használtam, már kezdett szorítani. Ősszel még elmotoroztam benne, de tudtam, tavaszra egy új kell. És tőle kaptam egyet. Miután elárulta, hogy nagyon olcsóbban sikerült megszereznie, már könnyebb volt elfogadnom. Azt azért nem árulta el, hogy mennyi volt (mondjuk ajándék lónak ne is nézzem a fogát, nem igaz?).

Alig vártam a tavaszt, és hogy megejthessem a bukósisak tesztet. Végre előáshattam otthon a motoromat a garázsból, letisztítottam, rendbe raktam, a ruhámat is felpróbáltam, hogy jó-e még. És persze a bukósisak. Apám kicsit húzta a száját, de csak legyintettem, és indultam ki a pályára. Egyébként cross motorozom, ezt el is felejtettem említeni. Kiértem végre a pályára, és nem tököltem sokáig, indultam is neki. Bíztam benne, hogy a sok anatómia nem törölte ki a fejemből azt a rutinosságot, amivel már-már versenyző szinten haladtam rajta. Nem, szerintem nem volt ebben semmi túlzás. Egoizmus meg pláne! Ja, igen, a sisak. Igazából meg voltam vele elégedve, egy picit nyomott a bal szemem fölött, de nem volt vészesen zavaró, így el is tekintettem tőle. Következett az egyik fordító fal, amiről azt kell tudni, hogy ha nem megyünk megfelelő lendülettel és határozottan neki, akkor nagyon könnyen jön az, ami nekem is előfordult januárban: a bukás. És nekem sajnos nem sikerült akkor a feladat (most a motorozásról beszélek). A fal tetejéről oldalirányba elhagytam a pályaelemet. Esésnél egyébként nem szabad pánikba esni, ha megfelelő a felszerelés, nem lesz baj. De most volt. Ugyanis a bukósisakom, miután a fejem is elérte a földet, bebizonyította, hogy ár-érték arányban nem hazudtolta meg magát. A napellenző azonnal letört róla. Ez még nem is nagy gond, viszont az állrész sem bírta a strapát, és az eleje el is hagyott engem. Legalább olyan gyorsan, mint a vizsgán a remény. Ezek után még az oldala is megrepedt, és enyhén betört. A szemem fölött pedig most már nagyon nyomott.

Hát így felelt meg a barátomtól kapott ajándék a nagy bukósisak teszten. Természetesen ép bőrrel megúsztam. Végül is mondhatni, hogy egyszer használatos, eldobható bukósisak volt, mert egyszer megvédett. Valamennyire.

Úgy gondoltam ebbe a hibába nem akarok belefutni még egyszer, így utána néztem, mire kell odafigyelnünk a bukósisakon. Kiderült, hogy létezik egy objektív bukósisak teszt, és ez alapján vizsgálják őket, majd ha megfelelnek, megkapnak egy jelzést. E nélkül a jelzés nélkül maximum „bukósisak formájú tárgy” lehet. Ezeket lehet kapni olcsón piacokon, meg itt-ott. Hát az én kapott bukósisakomban sem volt benne ez a jelzés, így nem csoda, hogy meg is bukott. Persze szerencsés voltam, könnyen előfordulhatott volna, hogy még ennyire sem véd meg.

Egy szó, mint száz, a lényeg, hogy amelyik bukósisakon nincs rajta ez a jelzés, az nálam bizony nem megy át. Érdemes lenne megkérdeznem az anatómia professzoromat, hogy nála van-e ilyen jelzés, és ha igen, mi az.